A nyelvi és a vizuális kommunikáció kölcsönhatása
Kommunikációnak, közlésfolyamatnak nevezzük bármely jelrendszernek (elsősorban a nyelvnek) az emberi érintkezésben való szándékos és kölcsönös felhasználását.
A kommunikáció során jeleket veszünk igénybe.
Nyelvi kommunikáció:
A beszéd (azaz a nyelvi kommunikáció) segítségével elsajátíthatjuk az emberi kultúrát és annak alapjait. Fontos, hogy birtokoljuk anyanyelvünk szókincsét, szabályait.
Az ember jórészt öntudatlanul, ám sokszor tudatosan is állandó szótanulási folyamatban van, saját anyanyelvi környezetében is.
Ez a tanulás kisgyermekkorban kezdődik, a gyermek környezetéből hallott elemekből tanul, s ebből rakja össze a nyelvet.
A helyes anyanyelvhasználat a társadalmi érvényesülés alapja. A nyelvben alapvetően szimbólumokat használunk, melyek társadalmi megegyezés alapján jöttek létre.
Fontos az is, hogy a saját nyelvünk nyelvi jelrendszerét igényesen, szabályszerűen alkalmazzuk.
Az anyanyelv a legszorosabb emberi közösséghez tartozás alapja is egyben.
Kommunikálni bármely jelrendszerben lehet. Nem véltetlen, hogy az iskolában igen nagy hangsúlyt fektetnek a kommunikációs készségek fejlesztésére.
A nyelvi kommunikáció bonyolult kóddal rendelkezik, jellemző arra a társadalmi csoportra, amelyben élünk.
A nyelvhasználat normatív szabályozottságú, függ a tanultságtól és a rétegpozíciótól.
A nyelvi kommunikáció formája lehet szóbeliség és írásbeliség: a két mód eltér egymástól szerkesztettségében
(szóbeli: rövid mondatok, gyors gondolkodás, spontán beszéd, kevésbé igényes,
írásbeli: kifejtett, jól szerkesztett szöveg, időt hagy a gondolkodásra, tudatos, igényes szókészlet), csatornájában (a szóbeli vokális és vizuális, az írásbeli csak vizuális) és rögzíthetőségében. A szöveg lehet beszélt vagy írott, monologikus vagy párbeszédes, spontán vagy tervezett.
Vizuális kommunikáció:
Az emberek közötti üzenetek igen nagy része nem nyelvi úton fejeződik ki. Erre mondjuk azt, hogy beszéd szavak nélkül vagy nem szóbeli kommunikáció. Ezek nagy része az egész emberi nemre jellemző, tehát antropológiai sajátosság, nem nyelvhez, nyelvközösséghez kötött.
A nem verbális kommunikáció –ahogy azt neve is mutatja – olyan kommunikáció, amely szavakat nem használ.
A nem nyelvi kifejezőeszközök közül a legfontosabbak:
-arcjáték (mimika)
-tekintet
-kézmozdulat (gesztus)
-testtartás
-érintés
-beszédpartnerhez való közelség
A testbeszéd is a nem verbális kommunikáció egy fajtája, melyben hangsúlyos a testtartás, a mimika, a gesztusok (pl. az arc jelzései, testhelyzet változása). Ezek egy része ösztönös (mosoly, sírás), de lehet tanult is.
A vizuális kommunikáció napjainkban nagy teret nyert: a társadalmi együttélés rendszerét vizuális jelek sora szabályozzák. A legismertebb ilyen jelek az ún. piktogramok (pl. a férfi mosdó ajtaján a nadrágos alak), vagy például a közlekedési táblák jelei. A vizuális kommunikációhoz tartoznak a feliratok, a televízió is, és ide sorolható a művészet is, bár ez jóval összetettebb rendszerű a hétköznapinál. A jelek használatának szabályaival a szemiotika, az üzenet eljuttatásával a kommunikációelmélet foglalkozik.
A nem verbális kommunikációnak elemei a különböző kultúrákban és nagyáltalánosságban is a jelek, jelzések, kulturális szignálok. Egyes kultúrákban például a viselet jelezte a nő családi állapotát (innen ered a „bekötik a fejét” vagy a „pártában marad” mondás); de ilyennek számít a népviselet is. Az intézmények, országok, foglalkozások jelzései is a vizuális kommunikációhoz sorolhatók: ilyenek például az országok zászlói, a sportklubok mezei, az egyenruhák, az orvosok fehér köpenye, iskolai, óvodai jelvény. A műalkotások formai jegyeiről is megállapítható, hogy milyen korban készültek.
A nem nyelvi kifejezőeszközök helyettesítik vagy árnyalhatják, minősíthetik a szóbeli kommunikációt. Ezt nevezzük metakommunikációnak.
|