Radnóti Miklós
Költészetének utolsó korszaka

Radnóti Miklós a magyar irodalom kiemelkedő alakja, származása révén sok megpróbáltatást kellett kiállnia élete során. A háborús években egy sajátos antik műfajt honosított meg, az eklogát.

Budapesten született, 1909. május 5-én. Eredeti neve Glatter Miklós. Születése anyjának és ikertestvérének az életébe került; 11 éves volt, amikor apja meghalt. Nagybátyja egy textil- nagykereskedő vette gondjaiba és gondoskodott róla. Üzletembert akart faragni belőle. A Markó utcai főreáliskolában kezdte meg tanulmányait, majd az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskolában szerzett érettségi bizonyítványt.

Középiskolás korában ismerkedett meg Gyarmati Fannival. Diákszerelemből bontakozott ki szerelmük, amely forrása lett Radnóti hitvesi lírájának.
Két évet volt nagybátyja üzletében gyakornokként, de író akart lenni mindenáron. 1929-ben megszerezte gimnáziumi érettségiét, így 1930 őszén a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia tanári szakra. A numerus clausus miatt a pesti egyetemre nem kerülhetett be.

1930-ban megjelent első verseskötete a Pogány köszöntő. Sík Sándor professzor az egyetemen felfigyelt rá, meghívta tudósképző szemináriumába. Radnóti egyik alapítója a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának.

1931-ben elkobozták akkor megjelent második kötetét az Újmódi pásztorok énekét, és izgatás, vallásgyalázás címén nyolcnapi fogházra ítélték, ezt Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. 1933 tavaszán, újabb verseskötete látott napvilágot a Lábadozó szél. 1935-ben szerzett tanári oklevelet, de tanári álláshoz zsidó származása miatt nem juthatott. Szerény írói tiszteletdíjakból, magánórákból élt.
1935. augusztus 11.-én házasságot kötött Gyarmati Fannival, ebben az évben jelent meg Újhold című kötete is.

A haláltudat és az életöröm egyszerre van jelem életében és az utolsó évek költészetében is.
2936-ban adta ki Járkálja csak halálraítélt! című verseskötetét. 1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott. 1938-ban jelent meg életének utolsó verseskönyve a Meredek út.

Szenvedései igazán csak a háború éveiben kezdődtek:
1940. szeptember 5.-december 18. között munkaszolgálatos volt Szamosveresmarton. 1942. július 1-jétől Margittán, Királyhágón, Élesden (Bihar megye), majd a hatvani cukorgyárban, végül a fővárosban szolgált.
1942 nyarától 1943 májusáig újra munkaszolgálatos volt, egyre nehezebben viselte a kényszerű és megerőltető robotot.
Utolsó behívóját 1944. május 18.-án kapta. Társaival együtt a szerbiai Bor bányavárosba szállították. Innen került a Lager Heidenauba, a vasúti pálya alapozásán dolgozott társaival. Augusztus 29.-én indultak erőltetett menetben a Borban elhelyezett központi láger felé. A munkaszolgálatosok között az a rémhír terjedt el, hogy a németek legyilkolják a második csapatba beosztottakat. A költőnek sikerült az első csapatba jutnia és ez vezetett a tragédiához, mivel a második csoport tagjait néhány nap múlva a szerb partizánok felszabadították. Radnótit 3000 társával együtt szeptember 17.-én indították el gyalogmenetben a magyar határ felé. Az út egyes állomásain születtek a Razglednicák. A többhetes kínlódás során a költő teljesen legyengült többi társával együtt, de a győri körház nem tudta fogadni őket, így Abda határában agyonlőtték a munkaszolgálatosokat, valószínűleg 1944. november 9.-én.

1946 tavaszán Tajtékos ég című poszthumusz kötete jelent meg a költőnek, még senki nem tudott Radnóti Miklós haláláról. A hozzátartozók és barátok még reménykedtek, hogy életben van.

Eklogák

Theokritosz szicíliai görög költőtől maradt az útókorra egy 31 hexameterekben írt rövid költemény, ezeket eidüllionnak (képecskének) nevezték el. Ebből származik az idill szó. Theokritosz költeményének legismertebb darabjai a bukolikák: párbeszédes pásztori költemények. A bukolikákat Vergilius honosította meg a római költészetben. Ezekből 10 válogatott költeményt adott közre Eclogae (válogatások, szemelvények) címmel. Vergilius óta a bukolika szó helyett az eklogát használják műfaji megnevezésként.

A harmincas évek második felében az Officina kiadóvállalat az antik humanizmus eszményét akarta népszerűsíteni. 1938-ban megjelent a Pásztori Magyar Vergilius címmel, a költő 10 eclogája. Az eklogák tolmácsolói közt magyar írók is szerepeltek: Fazekas Mihály, Rájnis József, Révai Miklós. E kötet számára fordította le Radnóti a IX. eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers, a költőnek saját helyzetét jutatta eszébe, ekkor született meg benne a további eklogák írásának szándéka. Az ő eklogái „háborús idillek” a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét.

1938-ban írta meg az Első eclogát. Ez közelíti meg a legjobban a vergiliusi mintát, párbeszédes hexameter költemény. A Pásztor és a költő folytat párbeszédet, de valójában a költő két énje kérdez és válaszol. Keresi a választ a kérdésre: mi lesz a költő sorsa ebben az irgalmatlan világban. Vergilius Georgicájában ez így szerepel: „Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és bűnök sokasága.”

Bukolikus idillként indul a költemény. A természet nyugalmat, derűt áraszt a szerelem boldogságát. Ezt a reményt cáfolja meg már az elején a kiábrándulás hangja, a természeti képekben ott remeg a rettenet az eljövendő szörnyűségektől. A világtól való undorodás okait a Pásztor kezdi kifejteni, a közelmúlt eseményeit idézik fel, utal a spanyol polgárháborúra. Ezután az egyén sorsa következik, Federico Garcia Lorca költő mártírhalála előre vetíti Radnóti pusztulását. A halál tudatánál is kegyetlenebb az a sejtelem, amely szerint művük is velük pusztul. A költőnek a halálraítéltség tudata mellett is egy erkölcsi parancsnak kell megfelelnie.

Végül az egyéni sors fölé emelkedve a lélek visszanyeri nyugalmát, ami a csendes megbékélés idilli hangulatával teríti be a vers lezárását. Az utolsó sor dallamát a hexameter hibátlan lüktetése mellett az alliteráció és a mély s a magas magánhangzók szabályos váltakozása adja.
„alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.”

Radnót három év múlva folytatja csak az eklogákat. A második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint 8 eklogát írt, de a hatodik hiányzik, vagy elveszett, vagy el sem készült. Száll a tavasz… című költeményének alcíme: Előhang az Eklogákhoz. Radnóti valószínűleg Vergilius nyomán tíz eklogából álló versciklust tervezett, de ezt korai halála nem tette lehetővé.

A bori lágerben írt első költeménye a Hetedik ecloga, ami 1944 júliusában keletkezett. Tárgyias részletességgel szól benne a fogva tartás körülményeiről. Levélnek szokták tekinteni, de az ekloga műfaját tekintve inkább egy párbeszédszerű monológ. A költő meghitt beszélgetést folytat feleségével, akit maga elé varázsol.

A versszerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása. A szörnyű valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt fonódik egybe. A vers indításakor a szabadság illúzióját idézi, de közben tudja, hogy ott van a drótkerítés, ami elzárja a külvilágtól. A képzelete is szabaddá válik és a foglyok is hazafelé indulnak. Ahogy előjön a költőben az otthon képe aggodalom fogja el, mivel nem tudja, van-e még otthon, ahova haza tud menni. Egyúttal a költészet értelmére is rákérdez, mivel nem tudja van-e még magyarság, akinek érdemes írni.

A tábor embertelen körülményei között is tudott alkotni, megalázottságát az események naturalisztikus hitelességgel követik. A költő és társai mind egy életet élnek, mindnyájukban ott van az otthon és a szabadság képe, de közben a méltatlan halál tudata is.

A csodákban való ábrándozást szétzúzza a nyers valóság tapasztalata. Radnótiban tudatosul, amint a holdfényben újra láthatóvá válnak a drótkerítések az élet is rövidebb lett egy nappal. Kétszer is leírja, hogy a tábor alszik, ezzel kiemeli, hogy számára nem jön el a nyugalmat adó álom, az ébrenlét csak fokozza a rabság érzését. Azért továbbra is éberen virraszt és ábrándozik tovább az otthon és a szabadság képéről.

A la recherce című versét 1944. augusztus 17.-én a heidenaui táborban írta. A francia cím Proust Az eltűnt idő nyomában – A la recherce du temps perdu című regényére utal, Bergson filozófiájának és időszemléletének legteljesebb művészi tükrözője. Hozzá hasonlóan az eltűnt időt, az emlékké vált idillt, a régi barátokat kutatja Radnóti is.

Fiatal kora ellenére számba veszi a múltat, a jelen szenvedései és az elközelgő jövő rémségei kényszerítik erre. A halál közeléből új értelmet nyernek felidézett emlékei, megnő a jelentőségük. A 2. szakasz végén feltör a fájdalom azokért, akiket elragadott és szétszórt a háború.

A 3-4. strófa arra a kérdésre keresi a választ: hova tűntek a drága barátok? A költő siratja mindazokat, akik a háborúban pusztultak el, mindazokat, akiket kényszerítettek a harcra és, akik önként harcoltak a szabadságért.

A következő versszakban megszakad a számvetés, végeredményben mindegy, hogyan tűntek el a régi vidám barátok. A háború nyomot hagyott az élőkön is, a régi idill a borzalmak elmúlása után sem ismételhető meg. A vers befejezésében magát is a túlélők közé sodorja, ezzel bizonyítva, hogy a legborzasztóbb körülmények között is élt benne a túlélés reménye.

Az Erőltetett menet című versét 1944. szeptember 15.-én írta. A munkatábor foglyai a kétségbeesés és remény között hánykolódtak, ez a lélekállapot jelenik meg ebben a versben is.

A vers 13-14 szótagos nibelungizált alexandrionokból áll. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékeltetik.

A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita, a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik még reménykedik „fölkél és újra lépked”. A másik inkább ottmaradna az árok szélén és várná a szenvedéstől megváltó halált.

A versszöveg négy mondatból áll. Az első a bölcsességről, kiábrándult pesszimizmusról és az értelmetlen életről szól, amelyhez biztatást a hazaváró asszony és bölcsebb, szebb halál hamis illúziója ad.

A második szétzúzza a reménykedés érveit a szétbombázott otthonok, védtelenség, kiszolgáltatottság képével, nincs hová hazatérni.

A harmadik a vers érzelmi-hangulati fordulópontja. A nyers realitást ábrándozás váltja fel. A feltételes mellékmondatok bizonytalanságában apró részletekből áll össze a béke, vonzó idillje. A hazatérés ábrándja közben békésen szemlélődik a képzelet, lelassul az idő, de az ész tudja, hogy mindez nem létezik már. A mondat logikailag nem zárul le, hiányzik a befejező mondat.

A záró egységben egy felkiáltásszerű kérdő mondat jelzi a diadalmaskodó elszántságot „de hisz lehet talán még?” A kétségbe esett remény a telihold épségébe kapaszkodik, ezek szerint mindent mégsem rombolt szét a háború „ a hold ma oly kerek!” Az utolsó sor a túlélés határozottságát mutatja.

A Razglednicák a költő erőltetett menetének egyes állomásait örökítik meg. A Razglednicák 1944 négy lírai képeslapja magába sűríti a Bori notesz formai és világképi jellemzőit. Az első tábori képeslap a háborús világ expresszionista képeit szembesíti az emlékek révén megidézett idillel. A másodikban a természet emberfeletti és embertől idegen, ily módon ironikus idillje kerül párhuzamba a háború képeivel. A harmadikból végérvényesen kikerül a harmónia, csak a határozott, nyers, naturalista-expresszionista költői képek vannak jelen. A záró versben a lírai én egyszerre ábrázolja önmagát kívülről és belülről, de már mindenféle remény nélkül, a valóság brutalitását elfogadva.

Az első Razglednica még a hegyek közt született, útban a bori központ felé 1944. augusztus 30.-án. A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a front előli menekülés zűrzavarát írja le. A pánikot egy szürrealista kép fejezi ki: „az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.”
Az utolsó négy sor a mozgó zűrzavarral a hitvesi szerelem szépségének mozdulatlanságát állítja szembe.

A második Razglednica a háború, fenyegető közelségév villantja fel. A fél rímek pontosak, mint az előző vers sorvégi összecsengései. Az első két razglednica szimmetrikusan szerkesztett.

A harmadik a legmegrendítőbb, a létezés már vegetálásnak is alig nevezhető. A munkaszolgálatos századot is „bűzös, vad csomónak” nevezi a költő. Az alliterációk a borzalom érzetét fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája megtörik a versben, az első két sor rímtelen marad, de annál erősebb a nyomatéka a rímpárnak: „vad csomókban áll” – „a förtelmes halál”. Az utolsó sor a poétikai megformáltságával, hármas alliterációjával, magas és mély magánhangzók váltakozásával is képes esztétikai élményt nyújtani.

Az utolsó 4. Razglednica 1944. október 31.-én keletkezett, a tarkónlövésről szól, amely nem sokkal később a költővel is végzett. A véget sugallják a kemény, rövid mondatok. Barátja Lorsi Miklós hegedűművész helyzetébe éli bele magát, akit október 6.-án ölt meg egy SS-katona, akkor hangzott el a „Der springht noch auf – Ez még fölkel” mondat, így a második katona végzett vele. A harmadik sorban érzékelteti, hogy nincs értelme már az árokból való fölkelésnek. „ Halált virágzik a türelem”. A türelem rózsát terem ironikus megváltoztatása, amely igazságot, érvényességet rejt magában. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. A meghalás tragikumát adja a jambikus lejtést lassító spondeuszok igen nagy száma és az alig hallható ritmus.