Kölcsey Ferenc
Haza és haladás

 A magyar irodalom kiemelkedő alakja, a magyar romantika egyik legnagyobb költője. A magyar romantika időben egybeesik az európaival, és összekapcsolódik a reformkorral. Megnő az írók, költők jelentősége, előtérbe kerülnek a prófétaköltők. Az ő feladatuk vezetni a népet, utat mutatni, és úgy gondolják, tehetségüket Istentől kapták. Az első ilyen költő Kölcsey volt. Ő fogalmazta meg a reformkor jelszavát is: „Haza és haladás”.

1790. augusztus 8-ánszületett az Erdély észak-nyugati részén fekvő, Sződemeteren, közép nemesi családban. Sződemeter ma Romániához tartozik. Édesapja Kölcsey Péter a Bihar megyei Álmosd községben gazdálkodó nemes volt. A gyermek Kölcsey édesanyja családjának birtokán élt hatéves koráig. Gyönge testalkatú zárkózott természetű fiú volt, ennek oka lehetett testi fogyatéka is, mivel kiskorában himlő következtében elvesztette a bal szemét. Igen hamar árva lett, hatéves volt mikor apját elvesztette, tizenkettő mikor édesanyja meghalt. Ez a magány állandósult egész életében.

1796-ban elszakadt az otthontól, a debreceni kollégiumban tanult egészen 1899-ig. Nem volt bentlakó diák, egy nádfedeles kisházban élte diákéveit, egyik öreg cselédjük gondozása mellett.

 A magányos társai között nehezen oldódó gyermek, a könyvek világába menekült. Olyan sokat olvasott, hogy haláltól vagy elmezavartól féltették. A korabeli magyar írók közül nagyra becsülte Csokonai-t . A kollégiumban görögül is tanult, vonzódott az antik világhoz és tisztelte az ókori hősöket. Franciából magán szorgalomból tanult meg, jól ismerte a francia klasszicista drámaírókat,és a felvilágosodás alkotóit, ezek az eszmék nagy hatással voltak rá. Kazinczit Csokonai temetésén látta először, s főiskolai deáksága idején már levelezett vele. 1809 őszén befejezte jogi tanulmányait Debrecenben, 1810 januárjának végén Pestre utazott joggyakorlatra,s itt maradt augusztus végéig. Ügyvédi vizsgát nem tett, de bekapcsolódott a Pesten szerveződő irodalmi életbe.

1812-ben Álmosdra költözött, 1814-ig öccse házasságáig maradt, 1815-ben Édám öccsével Csekén telepedett meg és kisebb nagyobb megszakításokkal itt élt haláláig. 1827-ben öccse meghalt, Kölcsey magára vállalta az özvegy és Kölcsey Kálmán, unokaöccsének támogatását.

1829 júliusában Szatmár megye aljegyzőjévé nevezték ki, 1832ben főjegyzővé választották. A megyei közgyűlésen kitűnt beszédeivel, elméleti felkészültségéve, elvi következetességével. Széchenyi István Hitel című műve is rendkívüli hatással volt rá, megerősítette szándékát, hogy politikai tettekkel segítse a reform ügyét. Ezért fogadta el országgyűlési követté választását 1832-ben.

1832.december 11.-én Pozsonyba ment. A haza szolgálatával, szent célja irányította mindvégig pozsonyi tevékenységét. Pozsonyban is folytatódott Kölcsey Nagykárolyban megkezdett orátori pályája. Egyik leghosszabb szónoklata Az örök megváltás ügyében, amely sürgette a jobbágy felszabadítást, legalább örök váltság útján. Bebizonyította, hogy ennek a pár ezer élő nemesnek is érdekében áll. Szatmár megye közgyűlése, utasította követeit, hogy forduljanak szembe a jobbágy felszabadítással, de Kölcsey nem volt hajlandó korábbi elveivel szembe fordulni, ezért Eötvös Mihállyal együtt lemondtak a képviselői megbízásukról.

Jelszavai: haza és haladás. „Azok kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épp maradást hoz magával, veszteg maradás következése pedig senyvedés.”

Csekén a gazdálkodás mellett, nagy gondot fordított Kálmán nevelésére, megtartotta szatmári főjegyzőségét is. Foglalkozott országgyűlési politikai ügyekkel. Élete utolsó hónapjaiban Wesselényi védelmén dolgozott.

Halála váratlanul következett be, egy hivatalos út alkalmával meghűlt és 1838. augusztus 24.-én meghalt.

Kölcseynek több verse is bemutatja a haza és haladás gondolatát, ilyen például: Vanitatum Vanitas, a Himnusz, Zrínyi dala, Zrínyi második éneke, a Huszt és az Emléklapra is.

1823-ban írta Vanitatum Vanitas című versét. A vers latin címének jelentése hiúságok hiúsága vagy hiábavalóságok hiábavalósága, mint figura etymologica a fogalom felfokozott teljességét fejezi ki. Tanúsága, hogy a földön minden hiábavaló, csalóka látszat minden: a tudomány, a gazdagság a szerelem és az élet is. A halál egyformán elvisz mindenkit.

Korábbi sóvárgott ideáljait megtagadva születik meg a vers. Hónapokig dolgozott ezen a 10 strófás költeményen, ezt jelzi a gondolatmenet következetes logikája és az egyes részek kiszámíthatósága. A tanító, bölcseleti jellegnek felel meg a versforma is: kis Himfy-strófa, az epigrammai csattanót, szentenciaszerű fogalmazást sugalmazó szerkezetével.

A hangsúlyos ritmusú nyolcsoros versszak 8 és 7 szótagos sorokból épül fel, az első négy sorban váltakozva és keresztrímekkel, majd erre csattan a két-két 8 és 7 sor páros rímeléssel.

A költő nem a maga nevében szólal meg, kivéve az első négy sort. a bibliai Salamon király bölcsességét veszi pajzsul maga elé, így méri fel a természet, történelem, kultúra területét.

Az első strófa, mint a Prédikátorok könyvének kezdete is, összefoglaló érvénnyel előrevetíti a tanulságot, ezt ismétli meg a költeményt záró két önmegszólító versszak. Levonja az előzményekből a bölcs emberi magatartás parancsát is: egykedvű nyugalommal, közönyös megvetéssel kell szembenézni a kiábrándító végkövetkeztetéssel.

A közbezárt hét szakasz közül a 2,7,8 a léttel, a 3,4,5,6 a történelmi erőkkel és a kiemelkedő személyiségekkel foglalkozik.

A költemény legfőbb szerkesztő elve a 2.-8. versszakig a paradoxonok (metaforikus ellentétpárok) halmozása, egymásba torlódása. Ez a sok részletével a teljesség illúzióját kelti. A paradoxonok azonosított és azonosító elemei alany és állítmány viszonyában állnak egymással. Feltűnő az igék hiánya, a kijelentő mondatok döntő többségében névszói állítmány van, ez időn kívüliséget és minden korra érvényes tapasztalatot érzékeltet.

Az általánosan elfogadott történelmi, erkölcsi, emberi létérdekeket lekicsinylik a metaforák, a belső vívódás keserűségét árasztják, a költő szenved ideáljának szétrombolásakor.

A földi létezéssel, az emberi léttel kapcsolatos versszakok a 2,7,8 metaforáinak kép síkja csupa anyagtalan dologhoz köthető (tünemény, pára, buborék). A föld, a természeti jelenségek, történelmi idő, mind egy pillanatig tartó, szétpattanó buborékhoz hasonlítható jelenség, tehát az élet nem több mint, értelmetlen és cél nélküli körforgás. Egész emberi világunk gyertyalángnyi lobbanás.

A 3,4,5,6 versszakok a históra, erkölcs, filozófia, és a művészet nagy személyiségeit és tetteiket a nevetségesség szintjére szállítja. A költő ideáljairól van végig szó, mégis egyfajta kontraszt, hogy mindegyikre a szakaszok utolsó soraiban hangzik el a megsemmisítő ítélet.

A utolsó versszakok, a 9, 10. a sztoikus bölcs lelki nyugalmát, mint egyetlen ésszerű emberi magatartást állítják szembe a világgal. A lélek csendjét a mindenek fölé emelkedő megvetés teremti meg.

A legutolsó sor visszakapcsolódik a vers indításához magába sűrítve a többi keserű tapasztalatot.

A Vanitatum Vanitas keserűsége hatja át a valamivel korábban keletkezett Himnuszt is. A Himnusz 1823. január 22.-én íródott, ekkor ünnepeljük a Magyar Kultúra napját. Ebbe az imádságba némi remény mutatkozik meg, amelyet Istentől kért a költő.

A kézirat címe: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból, az alcím az eredeti cím szerves része. Mindez a költemény megértése szempontjából nélkülözhetetlen, mivel Kölcsey visszahelyezi költeményét a múltba, a török Hódoltság korába (16-17. század), és beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe. Ez adja a Himnusz mélyen vallásos jellegét, bűntudatát, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát, sajátos történelemszemléletét. Isten a történelem irányítója, az események meghatározója, tőle kaptuk a szép hazát, de bűneink miatt balsors súlyt.

A 16-17. századi siralmas énekek a jeremiádok történelemlátása ez. Régi énekek, amelyek bűnök sorával alátámasztják a büntetés jogosultságát, majd elsiratják Jeremiás próféta modorában a magyarság pusztulását, széthullását.

Isten nem csak ura a világnak, hanem befolyásolható is, ezt bizonyítja az imaforma, a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért. Igazságos is, de Kölcsey túlzónak is tartja, mivel a nép már levezekelte a még el sem követett bűnöket.
„Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!”

Követi a jeremiádok szerkezetét, a 2. és 3. versszakban Isten ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert hazát, győztes háborúkat. Isten itt cselekvő alany, a 16-17. században párhuzamot vontak a zsidóság és a magyarok történelmi sorsa között. A múlt sikereit egészen Mátyás koráig a nemzeti büszkeség tudata járja át.
„Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.”

A 4, 5, 6 szakasz a balsoros évszázadainak romantikus képeit halmozza egymásra. A jeremiádok részletező, indulatos bűnlajstroma helyén csak egy fájdalmas sóhaj szakad fel az énekesből, bűneink miatt jogos az Isten haragja. A költő szerint a csapások mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. A tatárjárás pusztításának felidézésére használja a „rabiga” szót, és a Tacitustól kölcsönözött félelmetes képet „vert hadunk csonthalmain győzedelmi ének”.  A bűnök végzetes következményei között a belső viszályt, testvérháborúkat és a bujdosók sorsát említi meg.

A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5-5. versszak. Feszültséget kelt az 5. strófa kát azonos névmása a „Hányszor”, a 6. szakasz paradoxonja „nem lelé honját a hazában”, és a szerkezeti egységet záró két erős túlzás: „vérözön, lángtenger”.
„Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.”

A 7. versszak a jelenbe vált, a reménytelenségbe, sivárságba. Pesszimizmus lesz úrrá, három ellentétpár állítja szembe a dicső múltat a megalázó jelennel: vár – kőhalom, kedv s öröm – halálhörgés, siralom, szabadság – kínzó rabság. A költő úgy véli a nép sorsán egyedül Isten tud változtatni, imaformulával keretbe zárja a költeményt, de nem egyszerűen megismétli az elsőt, hanem sokkal sötétebb képeket használ, például: jó kedv, bőség – „kit vészek hányának”, „ha küzdd ellenséggel sort „ a tengerén kínjának” inverzió váltja fel.
Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

A versforma 8, 7 és 6 szótagos trocheusi sorokból áll, keresztrímes strófaszerkezetű, időmértékes, amelyekbe belehallatszik az ütemhangsúlyos versdallam. Rímelése igénytelen, dísztelen, követve a 16-17. századi kezdetleges rímtechnikát.

Minden új eszmét hirdető korban kiemelt fontosságú az epigramma műfaja, hiszen a rövid forma, a tanító szándékú csattanó hatásos és alkalmas eszköz az új gondolatok közvetítésére. A Husztban 1831 a vadromantikából kölcsönzött díszletek között hangzik fel a reformkor jelszava: a tevékeny életre való felszólítás. A kedvelt toposz, a rom itt nem a múlt nagyságára és a jövő kilátástalanságára utaló jelkép, hanem a terméketlen múltba fordulás kifejezője. A disztichonban írt vers tanúsága szerint összefüggést nem múlt és jelen, hanem jelen és jövő között kell teremteni.
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

Az Emléklapra 1833 két sora a nemzedékről nemzedékre átörökítendő legfőbb értéket, a hazaszeretet hirdeti:

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak. Hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.”

Kölcsey Ferenc sosem volt boldog ember, szenvedésre volt teremtve, mégis lángolva szerette hazáját, büszke volt magyarságára még akkor is, amikor a nemzet a pusztulás felé sodródott.