A magyar irodalom kiemelkedő alkotója, Kosztolányi irodalmi író, nem életdokumentumokat ír, hanem irodalmi témákat versel meg.

1885. március 29-én (virágvasárnap) született Szabadkán. Kosztolányi Árpád tanár, iskolaigazgató és Brenner Eulália gyermeke.

A gimnáziumot Szabadkán kezdi, majd kicsapják, Szegeden tesz érettségit.

1903-ban Budapestre utazik; a bölcsészkar magyar-német szakát végzi; megismerkedik és barátságot köt Négyesy professzor stílusgyakorlatain Babitscsal, Juhász Gyulával.

1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre, 1905-ben hazatér, de nem megy vissza az egyetemre. Újságíró lesz: 1906-ban a Pesti Napló kéri fel munkatársnak Ady helyére, aki Párizsból küldi tudósításait.

1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között - elismerő a fogadtatás, egyedül Ady bírálja. Kosztolányi a későbbiekben kilenc cikket ír Adyról. Az utolsó a legnagyobb horderejű. 1929-ben A Toll körkérdést intézett az írókhoz: mit jelent Ady számukra öröksége. Kosztolányi válasza: Írástudatlanok árulása - különvélemény. Trianon után fölfokozott az Ady-kultusz, Adyt hivatalosan is beemelik a magyar irodalomtörténetbe. Kosztolányi szerint Ady költészete időszerűtlen, az általa képviselt magatartás visszautalja őt a XIX. századba. Elutasítja szerelmi költészetét, mely nem újszerű, hanem mélyen konvencionális.

1913-ban házasságot köt Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt is. 1915-ben születik fia, Kosztolányi Ádám.

1933-ban mutatkoznak betegsége első jelei. 1934-től sorozatos műtéteken esik át. 1935-ben szerelemre lobban Radákovich Mária iránt.

1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben Nyugat emlékszámmal adózik emlékének, melyben Babits rehabilitálja fiatalkori barátját, művésztársát.

A Számadás kötet

Bevezetés

Kosztolányi költészete a harmincas években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legnagyobb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits művészetének magaslatára emelték, Számadás című kötetében jelentek meg.

A Számadás kötet 1935-ben jelenik meg. Babits úgy nyilatkozik Kosztolányiról és erről a kötetről, hogy “Egész életműve mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben megérik és kiteljesedik a halál gondolata.” Kosztolányi ekkor más súlyos beteg, rákban szenved. Ő nem mitizálja a halált, mint Ady, csupán azt tartja benne félelmetesnek és döbbenetesnek – ezt emeli ki a Halotti beszédben --, hogy egy egyedi és megismételhetetlen lény távozik általa a világból.

Ez a kötet egy céltudatosan szerkesztett számadás. Szinte hiánytalan teljességgel térnek benne vissza költészetének kezdettől ismétlődő témái, motívumai. Az életvágy, az öröm és a közelgő halál adja a kötet alappilléreit. Újrafogalmazza benne legfontosabb emberi kapcsolatait: az édesanyjához és feleségéhez fűződőket (Februári óda, Ilona), valamint azokat is, amelyeket nemzete és Európa iránt érez (Életre-halálra, Európa).

Számadás

A Számadás vers egy szonettkoszorú. A 7 versből álló füzér során Kosztolányi folyamatosan jut el a konklúzióig, amelyet a 7. Szakasz elején mond ki. Király István szerint a Számadás versfüzér “az önmaga fölé hajló, önmagával számot vető ember” megoldáskeresése. Magát a címet nem kell magyarázni. Igen hangsúlyos mű, hiszen a 35-ös kötet címadó verse. Végig egyfajta drámaiság hatja át, amely a megszólító illetve felszólító formákban, a két-három szavas rövid, esetenként hiányos mondatokban, valamint a 4. és az 5. egység kérdő mondataiban nyilvánul meg.

Nézzük, milyen fontosabb gondolatok jelennek meg az egyes szonettekben:

1, A mindennél nagyobb mértékű boldogtalanság, illetve szenvedés szerepel rögtön az első szakaszban. Az ember viszont nincs egyedül ebben a boldogtalanságban, hiszen: “Ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,vagytok ti itt a földgolyón sokan.”Ezáltal Kosztolányi a maga pesszimizmusát kivetíti az egész emberiségre, tehát mind általános, mind az egyéni síkon megfogalmazza.

2, Körvonalazódik valamiféle összetartozás azok között, akik boldogtalanok. Az elégedetlen, szívós kisebbség bajtársias csapatába lehet tartozni és “Nagy ez a család.”.

3, A mondanivaló evangéliumi irányba tolódik azáltal, hogy a szenvedő kisebbség képes megérteni a kivetetteket, kiszolgáltatottakat, és ez feladata is.

4, Tovább folytatódik az előzőekben elkezdett evangéliumi szerepvállalás részletezése.

5, Megkérdezi az íróktól, hogy mit írnak, mit írhatnak?

“…aztán mit írsz, ha sorsuk írva már…”

6, Itt válaszol a saját kérdésére és küldetést ad az íróknak. Ez a küldetés az, hogy megértsék a boldogtalanokat. Ez a kölcsönös megértés pedig testvériségbe fordul.

7, Itt vonja le a versből a végső konklúziót, miszerint “Gyáva az, ki boldog.” Itt ismét szembekerül egymással – mint a kezdésnél -- két világ; a boldogok és boldogtalanok világa. Itt viszont már büszke boldogtalanságára, pozitív tulajdonsággá válik a boldogtalanság, azáltal, hogy “…csak a boldogtalan a hős.”

Őszi reggeli

Ezt a verset már egy klasszicizálódó forma jellemzi, ami a pályafutásuk vége felé haladó költőkre jellemző folyamat. Ez a 10 sor, bár rímtelen, mégis szigorú formának érezzük. A verskezdet szabálytalan ritmusú, mely jambusokba fordul át. A vers erős szerkesztettség érzetét a szöveget átszövő motívumrendszer adja.

Az ősz pompája itt nem múlandó öltözékként jelenik meg, hanem úgy, mint termékenység. Az ősz-élmény egyik változata: az életigenlés és haláltudat egyszerre szólal meg benne. Az ősz dáriusi gazdagsággal kínálja a természet csodáit, “megannyi dús, tündöklő ékszerét”, s mindez az élet végtelen szépségét, kincseinek bőségét jelképezi. Négy soron keresztül egy ékszermetafora vonul végig: a gyümölcsök, mint drágakövek vannak jelen a versben. A drágakövekről eszünkbe ötlik a tökéletesség. A szó a jelentése szerint abszolút pozitív értékre utal. Itt azonban ellentmondásos értelmi viszony jelentkezik: részvéttelen, magába forduló. Ezt a tökéletességet a költő elhatárolja magától, az embertől, és idegen értékként jellemzi. Egy közhelyet újít fel: a természet közömbös az ember sorsa iránt.

De miért kelt a lírai énben ilyen érzéseket, gondolatokat az Őszi reggeli? Erre ad választ a verszárlat. Nemcsak a kimondott szavak, például az ige feltételes módja, hanem az elhallgatás, a jelentés sejtetése is fontos szerepet játszik a versben.

Az utolsó mondat egy metafora: “…ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem”. A “túl” egy apró helyhatározó, mely a túlvilágra enged asszociálni. Az aranykéz az intenek igével együtt a fák emberarcúvá tételét teszi lehetővé, amivel meghittebbé válik az intésben kifejezett, halálba hívó üzenet. Nem rettent, csak elégikussá formálja a hangulatot. Ez a metafora visszakapcsol az ékszer-képzeletkörhöz, viszont ellentétes jelentést hordoz. Ugyanis míg az előző részben az ékszerek hideg pompát sugalltak, addig a fák aranykeze melegséget áraszt. Ők nem magukba fordulók, hanem intenek az embernek.

Hajnali részegség

1933 őszén keletkezett, a Számadás utolsó előtti verseként (az utolsó az Ének a semmiről), amikor már rátört a betegség (szájpadlásrák). Ekkor a halál már konkrét fenyegető valóságként tűnt fel számára.

A vers műfaja gondolati költemény, de hangvétele vallomásszerű. Azzá teszi a versben kifejezett tartalom, és az ötlet: egy barátot szólít meg. Az élőbeszéd közvetlensége segíti a nehezen befogadható tartalom megértését.

Olyan a vers hangulata, mintha már régóta készült volna a megírására (sok olyan felbukkanó gondolat van, ami már korábbi versekben is szerepelt). A Boldog szomorú dal már megelőlegezte a föld-ég ellentétének motívumát.

A mű egyik erőssége a hangnemváltások ötletében rejlik. Élőbeszédszerűen ír, nyugodtabb és hullámzóbb érzelmi egységeket váltakoztat. A 10. sor Kosztolányira jellemző síkváltás: “Az, amit írtam, lázasan meredt rám”. Ezután a megkezdett elbeszélést a ház, a környék leírásával késlelteti.

A világot úgy látjuk, ahogy a hangulatunkat rávetítjük => az elbeszélő hangulatától függ a látvány. Kinéz az ablakon, s minden sivár. Az egész jövőt sivárnak tartja. Keserűség és ingerültség láttatja a házat is bután alvónak. Az elbeszélő családtagjai úgy alszanak, mint bárki más, de más hangnemben írja le (lágyan, kedvesen / feldöntve, vakon).

A külvilág mégsem semleges, mert betör a lírai én belső világába, és átalakítja azt. Vannak dolgok, melyek erősebbek a hangulatunknál: az ég nagyszerűsége erősebb Kosztolányi elégedetlenségénél, ezért átalakítja a későbbi szakasz hangulatát.

Az égi bál a lenti, fásult közöny ellentéteként jelenik meg. Ez nem tartozik a vers erősségei közé, mert elavult fordulatokat tartalmaz.

A látomás lezárása új erőt ad a versnek. A megvilágosodást tartalmazó rész ismét szintbe hozza a verset. Önnön végességünkkel kell tisztába jönni, hogy felfoghassuk a test végtelenségét.

A nézőpont E/1.-ből E/2.-be vált át.

Kezd körvonalazódni egy egzisztencialista filozófia: “ide estem”. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy akaratunkon kívül kerültünk olyan helyre és olyan időbe, ahol, és amikor le kell élnünk életünket. A továbblépéshez ezt el kell fogadnunk, s azt is, hogy bizonyos dolgok megtételére alkalmasak vagyunk, másokra nem. Akkor tudom felfedezni a lét végtelenségét, hogyha saját magam végességével tisztába jöttem. Kosztolányi szerint az ember csakis kiszolgáltatottságának tudatosítása után képes felismerni azt, amiről a vers további része szól.

A verszárása kétely és a hit kettősségét mutatja. A zárlat előbb hitetlenségről szól (“Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”), majd megkockáztatja az ismeretlen Úr” létezését.

Kosztolányi itt is, mint összes nagy művében, a felépítés mestere. Szövegeinek hatása jórészt a különböző részek egymáshoz való viszonyából származik: itt a megszólítottak személyének váltakozása válik kompozíciószervező elemmé.

Saját írás, ezért másolni tilos!