Ady Endre magyarság versei
A XIX. század második felének és a XX. század első felének kiemelkedő költője publicistája. A Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja (kortársai: Babits Mihály, Krúdy Gyula, Kafka Margit, Füst Milán… stb.). Költészetét meghatározzák a századforduló stílusirányzatai az egyik legfontosabb a szimbolizmus (A magyar messiások - ciklus) a másik, a dekadencia, hanyatlás ( A halál rokona – ciklus). Költészetével sokszor rávilágított a magyar társadalom elmaradottságára (Góg és Magóg fia vagyok én, A Muszáj Herkules – ciklus, A napisten napja) majd a magyar társadalom ostorozása A magyar ugaron – ciklusban. Elsősorban költőként ismert, de önmagát mindig publicistának vallotta, ez abban is megmutatkozott, hogy a költészetben megjelenő összes motívum cikkeiben is megtalálható.
Saját írás, ezért másolni tilos!
Bevezetés:
A XIX. század második felének és a XX. század első felének kiemelkedő költője publicistája. A Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja (kortársai: Babits Mihály, Krúdy Gyula, Kafka Margit, Füst Milán… stb.). Költészetét meghatározzák a századforduló stílusirányzatai az egyik legfontosabb a szimbolizmus (A magyar messiások - ciklus) a másik, a dekadencia, hanyatlás ( A halál rokona – ciklus). Költészetével sokszor rávilágított a magyar társadalom elmaradottságára (Góg és Magóg fia vagyok én, A Muszáj Herkules – ciklus, A napisten napja) majd a magyar társadalom ostorozása A magyar ugaron – ciklusban. Elsősorban költőként ismert, de önmagát mindig publicistának vallotta, ez abban is megmutatkozott, hogy a költészetben megjelenő összes motívum cikkeiben is megtalálható.
Tárgyalás:
Ady Endre több művében is ír a magyar népről, ezekre a verseire kettősség jellemző.
Tartott tőle, hogy országa jövője veszélyben van, hiába küzd népének megváltásáért. /„Óh, aszottak és be nem teltek S óh, magam is faj sorsom osztván, Be igazság szerint hullunk ki A kegyetlen óriás rostán”/. Hazáját így jellemzi: „elátkozott föld, fojtó ugar, a lelkek temetője, a népek kalodája”
Emellett nagyon büszke volt hazája nemzeti múltjára, saját magyarságára és ez váltotta ki belőle a népe iránti elégedetlenséget, mert ő látta azokat a hatalmas különbségeket, amelyek hazája és a nyugati világ közt vannak.
Magyar jakobinus dala (1908)
Az Illés szekerén kötet Téli Magyarország ciklusának indító verse. A beszélő T/1 személyben beszél, aki a közösség nevében szólal meg átgondolja a magyarság sorsát. Bizonytalan, ezt a kételkedő kérdések sora jelzi, amit meg-megszakítanak erőteljes kijelentések, forradalmi gondolatok. Ady történelemszemléletének jellegzetes vonása, hogy a magyarság sorsát nem csak önmagában és országában képes meglátni, hanem a Monarchia népeiben is sorsazonosságot véle felfedezni és megviláglik előtte az összefogás szükségessége/ „Mikor fogunk már összefogni… Magyarok és nem magyarok”/. A távolságot időbeli távolsággal is kiegészíti /”… gyalázatunk, keservünk már ezer év óta rokon.”/
A költemény alapellentéte az elnyomottak és az elnyomók szembenállása. Nem határozza meg a csoportokat, de tudjuk, hogy az elnyomottak, összetörtek a magyarságot is jelzik. A fő üzenet egy új rend kialakítása.
A vers túlmutat a magyarságon és az európai népek összefogását hirdeti, várja, hogy forradalom legyen, akár csak Petőfi a forradalom előtt íródott verseiben. Emellett azt is elmondja, hogy a beszélő bizonytalanságának oka az eszmék, célok kialakulatlansága és az összefogás hiánya.
Nekünk Mohács kell (1908)
A magyarság ostorozása a versben összefonódik az egyén ostorozásával, folyamatos bűnhődésével. Tehát nem állítja szembe magát és nem emeli ki önmagát a közösségből, ez a sorsazonosság teszi indokolttá a beszélő keserűségét és büntetés kérését. Mintha sejtené, hogy a könyörtelen büntetés az egyetlen lehetőség a túlélésre. Benedek Marcell ezt „fordított Himnusznak” nevezte, mivel Kölcseyvel szemben Ady itt népe bűnhődését kéri. A költő egyre dühösebb és a versi egyre felszültebb egyrészt azért, mert az első versszak két megállapítása szerint szolgafajta a magyar és önmagát megszervezni képtelen, másrészt felvetődik benne a nemzethalál gondolata ez a váteszi magatartás, amelyet Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty is képviselt.
Föl-földobott kő (1909)
1909 nyarán született a mű, amikor a költő hazajött a párizsi és a riviérai tartózkodása után. Adynak ez az egyik legszebb vallomása a hazájához.
A cím egy metafora, ami a végleges helyhez kötöttséget hangsúlyozza /”Kicsi országom, újra meg újra hazajön fiad.”/. A strófaépítés is a kő ellentétes irányú mozgására utal, a két tíz szótagból álló 5I5 osztású ütemhangsúlyos felfelé haladás az azonos hosszt érzékelteti, míg a kétütemű rövidebb sor pedig a földre érkezés tompa koppanását. Ellentétes irányú az érzelmek mozgása is /” Magyar vágyakkal melyek elülnek S fölhorgadnak megint.”/. Feszültséget teremt az ellentétekkel a messze távol – közel és a fent – lent. Mindig lentről fentre vágyik a tornyok magasságába, de örökké visszahullik a földre /”És, jaj hiába minden, ha szándék szárzszor is földobnál én visszaszállnék százszor is, végül is.”/”Szédül, elbusong s lehull a porba amelyből vétetett.”/. Ennek a megváltoztathatatlanságát számnévi túlzással fejezi ki /”Százszor is feldobnál én…százszor is, végül is”/. Ha nem is büszkén, de Ady mindig vallotta magyarságát és népével való azonosságát.
A fajok cirkuszában (1910)
A kuruc versekkel és a háborús versekkel rokonítható a mű hangulata. Kezdetben prófétai szerepet is megkérdőjelező kiábrándultsággal szólal meg. A magyarság „elkésettségét” személyes kudarcként élni meg, erre utal a sok negatív jelző, és a nép helyett használt „boly” szó is. A agyarság számára értelmetlenné vált a küzdelem, a nép jövője kilátástalan /”Húsvéttalan magyarság”/. Nincsenek eszmék, célok. Egyfajta tragikomikum jelenik meg a versben, mert a nép olyan célokért küzd, amiknek már rég meg kellett volna valósulniuk. A költő feleslegesnek érzi a népét és a keserű beletörődés „rezignáció” hangján szólal meg. A legkeserűbb pontja a versnek a záró strófa, amely a bohóc-sors szimbóluma. A komikusnak látszó figura valójában mélységesen tragikus alak, Ady ezt a sorsot saját nemzetére terjeszti ki.
Az idő rostájában (1913)
Az idő rostájában című vers egy képet tár elénk, amelyben, az Idő kezében egy rostával rostálja a magvakat. A rosta olyan akár a szita, a nagyobb szemek benne maradnak, míg a kisebbek kihullnak, a költő is egy ilyen kihullott szemmel azonosítja hazánkat. Az Idő maga az Úr, aki rostál és kihullajtja azokat a jelentéktelen magvakat (országokat), akiknek nincs helyük a rostában.
Befejezés:
Ady mindig is vallotta magyarságát és népével való azonosságát. A váteszi magatartás, a népért történő prófétai szerepvállalás a későbbiekben is meghatározó volt költészetében. Elődeinek és munkájának köszönhetően, törekvéseit folytatni tudták, ilyen volt például Babits Mihály is.
Saját írás, ezért másolni tilos!
|