A magyar irodalom ma is élő alkotója, műveiben Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottságáról ír, ezek jelentettek meghatározó élményt az író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni.

Bodor Ádám 1936. február 22-én, Kolozsvárott született református, felső-középosztálybeli családban. Édesanyja, a székely Tóháti Ida felmenői között számos tisztviselőt találunk. Ez az életpálya az örmény-magyar földbirtokos apai ágtól sem állt távol. Bankigazgató édesapját, a mérsékelten konzervatív, hívő, nagy tekintélyű Bodor Bertalant 1944-ben a budapesti székhelyű Országos Pénzintézeti Központ és a Pesti Takarékpénztár és Hitelbank élére helyezték. A háború után meghívták a debreceni kormányba, de a család inkább visszatelepült Kolozsvárra.

Kolozsvárott a kommunista hatalomátvétel után más jómódú családokhoz hasonlóan Bodorékra is a nélkülözés évtizedei vártak. Először a családi villát kellett elhagyniuk, majd a koros apát koholt vádak alapján elítélték a Márton Áron-féle politikai perben, és csak 1955-ben engedték szabadon. 1952-ben magát Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját is letartóztatták államellenes szervezkedésért. Társaival együtt egyikük állami kitüntetésben részesülő apjának közbenjárására szabadult két év után. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd inkább óvatosságból és kényszerűségből, mintsem mély vallásosságtól indíttatva világi szak helyett a református teológiára iratkozott be.

Első magyarországi könyvét, a Milyen is egy hágó? című válogatást a Magvető adta közre 1980-ban, amit nem sokkal később máig utolsó Romániában megjelent magyar nyelvű kötete, A Zangezur hegység követett. Ebbe újabb keletű novelláit gyűjtötte össze.

Mivel a hetvenes évek végétől Erdélyben lehetőségei íróként egyre inkább beszűkülni látszottak, és életfeltételei nehezedtek, 1982-ben áttelepült Magyarországra.

1984-től a Magvető szerkesztője lett, újabb novelláskötete mégis a konkurens Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg. Az Eufrátesz Babilonnál már megmozgatta a jobb szemű anyaországi kritikusokat: Balassa Péter ekkor nevezi Bodor Ádámot kitüntetően a magyar novellistának. Az igazi áttörést azonban mégis csak a Holmi novellapályázatán nyert első díj, valamint a Sinistra körzet című alkotás megjelenése jelentette, amit Bodor eddigi fő műveként tart számon az irodalomtörténet.

Sinistra körzet:

A Sinistra körzet története – történetek füzére. A sokból áll össze még egy, amely mintegy véletlenül, homályos spontaneitással körvonalazódik. Az olvasónak nem is kell azt gondolnia, hogy megannyi más história mozaikkockájánál fontosabb volna az a kép, amely épp e kockákból jön létre: az első személyű előadásmód ellenére nagyfokú bizonytalanság övezi a legalapvetőbb információkat is. Hősünk küldetésének céljára, tetteinek múltban gyökerező okaira, környezetének minéműségére, emberi kapcsolatainak természetére csak lassan-lassan derül fény – ha fény derül... Az első személy időnként átvált az író hangjára.

Sinistra, úgymond, természetvédelmi terület a román-ukrán határon, ám a térképen nem található (a név újlatin etimológiával baljós világra utal). Nincs, de idézi azt, ami van. Ismeretlen tájon az ismerős nyomor és szenvedés rémálmát látjuk, amelyben tősgyökeres helybeliek, deportáltak és kivezényeltek között csak a dögcédulák (katonaságnál használatos személyazonosító lapok) tesznek különbséget. A nevek keveréknevek, egy sokajkú vidék egzotikus hangzásával, de ezek élvezetétől csaknem megfosztatunk, tudván, hogy itt parancsra vesznek el s adnak új személyazonosságot, a személyiség formálisan még ezen a szinten sem őrizhető. A „természetvédelmi” kifejezés sem helytálló, hiszen effajta vidékeken a természetet pusztítani szokás; valójában a külvilágtól elzárt, katonai territórium ez, s a belsejében megbúvó, még elzártabb, még tiltottabb rezervátum is csak mellékesen szolgál vadaknak (medvéknek); inkább emberek szabadtéri börtöne. A száműztetés helyszíne.

Alcíme: Egy regény fejezetei. A mű nem kötődik a regény-műfaj metonimikus történetvezetésű hagyományához: tizenöt, egymáshoz viszonylag lazán kapcsolódó, önálló novellaként is élvezetes fejezetből áll, amelyek történései ha térben nem is, de időben sokszor távol kerülnek egymástól, tehát nem lineárisan, nem időrendben követik egymást.

A történet főszereplője Andrej Bodor útkaparó, aki többnyire E/1. személyű narrátor is egyben (azért csak többnyire, mert a regény vége felé az elbeszélői nézőpont sokszor E/3. személyűre változik), a Sinistra körzetbe mostohafiának, Béla Bundasiannak megkeresésére érkezik, ám e célnak mindent alárendelve lassanként teljesen asszimilálódik a börtönkörzet-szerű regényhelyszín sajátos szokásrendszeréhez.

Andrej Bodor személye, szenvtelen közlésmódja tartja össze a történetet.

Andrej Bodor iratai azonnal Dobrinba érkezése után elvesznek, és mivel a körzet társadalmába minél tökéletesebben próbál meg beilleszkedni, minden jobbat ígérő, megüresedett pozíciót szeretne elfoglalni, s válik valamiféle „általános helyettes”-sé. Andrej e helyettesítései során folyton halottak helyére lép (ilyenek Valentin Tomoiaga fényképész, Zoltán Marmorstein, az útkaparó és Augustin Konnert), de például az elüldözött Vili Dunka után lesz Aranka Westin szeretője is, ráadásul mindezt bárminemű kommentár nélkül teszi (a történetmesélés szenvtelensége, reflektálatlansága amúgy is alapvetően fontos jellemzője Bodor Ádám szövegvilágának).

A történet kimenetele nehezen összefoglalható, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Andrej kezdeti célja folyamatosan háttérbe szorul. Fogadott fia – mikor végül sor kerül a találkozásukra – szinte megtagadja az Andrejjel való kapcsolatát, valamivel később pedig a főszereplő Mustafa Mukkermann kamionjával megszökik a körzetből. Az utolsó epizódban Andrej hosszú távollét után, idegenként tér vissza Sinistra körzetbe, mivel azonban az éjszakai kijárási tilalmat megszegi, örökre kitiltják a körzetből. Béla Bundasian, eddigre már felgyújtotta magát: “még a körme is izzott, szikrát vetett az orra hegye, a füle, a zsebei kiszakadtak, s amerre a rengeteg aprópénz szertegurult, a perzselt fű és avar is füstölni kezdett. Szemüvege kerete is megolvadt, de a forróságtól a lencsék még jó ideig a szeme előtt lebegtek…”

• a szöveg legfontosabb metaforája: a határ, a „határon-lét”
• ez már a kezdő mondatban megjelenik: „Két héttel azelőtt, hogy meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik kopár magaslatára.”
  • Borcan ezredes közeledik a lét és a nemlét határa felé
  • a dobrini erdővidék is országhatáron van
  • határhelyzetben, mégpedig növényhatáron (és nem mellesleg a föld–ég határon) fekszik az említett kopár magaslat is
• Az egyik szereplő, Connie Illafeld a Punte Sinistra felső végén, közel a vízválasztóhoz lakik (ez is határ), a címben is jelenlévő Sinistra pedig folyó, azaz természetes határ
• A lét-nemlét határosság is átszövi az egész szöveget. A halál fogalma például Sinistra körzetben kiterjed az életre is, ahogy azt a halottkém státusz meghatározásából is látjuk: „A helyettes halottkém teendője abból áll, ül egy kamrában a halottal, lesi, kémleli, megmoccan-e a műszak alatt.”

Bodor Ádám Sinistra körzete a kilencvenes évek magyar prózairodalmának egyik csúcsteljesítménye. A huszadik század közép-európai történelméből táplálkozó motívumai, amelyeknek egy része már az író korábbi kisprózáiban is megjelent, itt sajátos anti-utópikus színezetű, összetéveszthetetlen atmoszférájú mesevilággá állnak össze.