Márai Sándor
Költészete, Halotti beszéd

Márai Sándor az 1930-as években egyike nemzedéke elismert íróinak, de végleges emigrációjától tudatosan kiiktatták műveit a hazai szellemi életből. Halotti beszéd című verse a magyar irodalom élvonalába tartozik, de a költő nem.

Kassán született, 1900. április 11-én. Apja Grosschmid Sándor ügyvéd, Öccse, Radványi Géza, a későbbi neves filmrendező a Valahol Európában alkotója. Ősei a 17. században Drezda környékéről vándoroltak Magyarországra. Családneve Grosschmid, ami a garaskovács mesterségre utal. A család a 19. század végén elmagyarosodott és a módos kassai polgárok közé tartozott.

Gimnáziumi tanulmányait Kassán és Eperjesen, Gödöllőn és Pesten végezte, majd Török Gyula mellett dolgozott a Budapesti Naplónál. 1919 októberében apja jóváhagyásával Bécsen át Berlinbe, majd Frankfurtba költözött, hogy egyetemi tanulmányokat folytasson.

Bensőséges kapcsolatba került a német kultúrával, munkatársa volt a Frankfurter Zeitungnak. Rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, elbeszéléseit és fordításait a kassai lapoknak.

1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát; Párizsba költöztek; innen is rendszeresen írt a német lapokba. 1928-ban hazaköltözött.

Életműve igen terjedelmes, de egyenetlen. 1934-ben megjelent élete fő művének, az Egy polgár vallomásainak 1. kötete; egyszeriben a magyar próza élvonalába került, a legnevesebb kritikusok méltatták elismeréssel önéletírását.

Kosztolányi Dezső halála után Márai a Pesti Hírlap munkatársa lett. A harmincas években egyike a legismertebb szerzőknek. Szemléletmódja liberális, politikai nézetei is határozottak, de nem csatlakozott egyik írói csoporthoz sem.

1945-től egyre több támadás érte őt a kommunisták részéről, pedig ő volt az egyik legkövetkezetesebben antifasiszta szerző.

1948-ban ismét az emigrációt választotta, Svájcba utazott. 1950-ben Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le; 1957-ben amerikai állampolgár lett.

1979-től San Diegóban élt. Utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Felesége és fia halála után szegénységben, betegen élt, törődött egészsége miatt alig tudta ellátni magát.

Önkezével vetett véget életének az Egyesült Államokbeli San Diegóban, 1989. február 21-én.

Márai Sándor inkább regényeivel és egyéb prózai műveivel vált ismertté, verseket alig írt. Éppen az teszi őt a XX. századra már nagy és elismert költővé, hogy minden irodalmi alkotása a magas szépirodalom egére került.

A mű címe egyértelműen reflektál első magyar nyelvemlékünkre, a Halotti beszéd és könyörgés-re, sőt ennek szavaival kezdődik és fejeződik be a mű: Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. / […] Íme, por és hamu vagyunk.

Mély intertextualitásban kíséri végig a művet a szövegemlék. A játékos kezdet (a Margitsziget összerakása) és a szintén könnyed szavak („diribdarab, kacat”) után keményebb hangvétellel a pusztulás („halott, elporladás és elszáradás”) sorai következnek. Mind a magyar nyelv változása fölött őrlődnek, ezt egyértelművé teszi a Kosztolányitól vett néhány szó: „pillangó, gyöngy, szív”. Ezek már nem olyanok, mint voltak, a költő szerint.

A nyelvváltozás és a szlengesedés addig vezet, hogy egyik legnagyobb költőóriásunk elismert művére, Arany Toldijára a fiatal olvasó csak redukáltan annyit felel, hogy oké. Ez a szó kirántja a szövegkörnyezetből az olvasó figyelmét, felkiáltójelként, kurzívan szedve jelzi a problémát. A nagy magyar költők és művészek fölötti emlékezés tovább tart, közben pedig a nemzeti Szózatot idézi föl a költő néhány sorral, aztán az elkeseredettség belenyugodott feleseléssel válaszol: „››Az nem lehet, hogy annyi szív…‹‹ Maradj nyugodt. Lehet.” A szövegből előbukkanó anglicizmusok is a nyelvi-nemzeti bomlást erősítik: Keep smiling (mosolyogj), boss (főnök) stb. „Nyelvében él a nemzet”. Márai pedig ezen keresztül vezeti le ezt a herderi nemzethalálszerű gondolatsort. Márai a saját kitaszítottságát átvetíti a magyar népre: több helyütt többes szám első személyben ír (vagyunk, nekünk stb.), ám a mű végére a költői hevület már fölszólításokban sül ki: „Tűrd, hogy Isten tűri ezt”. A nyelvi pusztulásból egy komplett személyhalál képén át (a koporsóba temetés) a teljes nemzet-, akár világégés szimbólumáig (elszáradó idegek stb.).

Márai Sándor Halotti beszéd című verse 1950–1951-ben született, az író száműzetésének idején Olaszországban, Posillipén. A nagyon szeretett itáliai környezet és a tenger közelsége  érdekes módon nem oldja fel a benne rejtőző drámát, végzetes élet-halál kérdést: a hazátlanná vált író sorsa teljesen reménytelen. Márai a versének címéül valószínűleg tudatosan választotta első szövegemlékünkét, a Halotti beszédet, másrészt baráti kapcsolatának érzékeltetéseként utal Kosztolányi Dezső híres versének címére.

A költő a műfajt jelöli a címmel, de el is tér attól, átformálja, nem az eltemetendő halottról szól, hanem az idegen nyelvi környezetbe került, hontalan magyar ember (író) kiszolgáltatott, kilátástalan sorsáról.

Ez a halotti beszédet kifejező két-két sor – egyszerre sugárzik az egész versre: ünnepélyességet, emelkedettséget, a halotti búcsúztatók komorságát érzékeltetve. Feltétlenül figyelnünk kell arra – a verselemző nyelvtudós figyelmeztet rá –, hogy az olvasót is megszólítja Márai Sándor, közvetlenül fordul hozzánk az egyes szám második személyű, tegező alak használatával (“tűrd”, “tudod”, “mosolyogj” stb.). S ugyanakkor ezt a szemléletet még tovább viszi a költő, általánossá formálja, önmagát is a szerencsétlen hontalanokhoz, száműzöttekhez számítja (“Emlékeink”, “Nyelvünk”, “idegeink”, “vagyunk” stb.).

Felelősséget érző személy beszél a nagyon is érintettekhez, illetve olyan, aki maga egyszerre megszólított is…

A szomorú és reménytelen száműzetés egyes állomásait követi végig: “egészen a végkifejletig: a végpusztulásig. ” Először még csak az emlékek széteséséről, később már az anyanyelv visszaszorulásáról és elvesztéséről vall.

A Halotti beszéd verscím sokféle kapcsolata mellett – többször vesz át Márai Sándor pl. Vörösmarty Szózatából. Ez részben összefüggésben van a mindkét versben lévő sorsdöntő élet-halál kérdésével, részben a Szózat erkölcsi erejéből szeretne meríteni. Gondolatpárhuzama – stílusbeli emelkedettséget is jelent, a Szózat szavai természetesen felidézik az egész verset, gondolatait, hangulatát, hatását.

A Márai-versben meglévő intertextualis elem, Tompa Mihály A gólyához című verséből átvett sorok. De a konkrét sorok mellett – sugárzik a korábbi kor, helyzet, a 48-as szabadságharc utáni történelmi időszak (“Testvért testvér, apát fiú elad…” Tompa), melyhez Márai természetesen kapcsolja a saját nemzedékének hasonló történelmi tragédiáit, az emigrációt, a haza elvesztését…

Az idegenbe szakadt, hontalan költő még jobban dédelgeti anyanyelvének drága szavait, melyek sajnos “elporladnak” már, elhalványulnak, elfelejtődnek. Az anyanyelv megőrzésének gondolata Márai más műveiben, így naplójában is gyakran megfogalmazódik.

“Arany szavára” gondol, a gyerekeknek külföldön is a szülők a Toldit olvassák. És fájdalmasan veszi észre, hogy a gyerek “okét” mond, az idegen nyelvi környezet visszaszorítja az önkéntelenül kimondott magyar szavakat is, az igen-t. Az öntudatos, a magyar értékekre büszke magyar emberekkel együtt – az idegennek szembeszegzi indulatos-fájdalmas költői kérdéseit: “Ki volt neki Ady? / Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? / Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?”… És még hány sorban lappang egy Radnóti utalás (“tajtékos ég”); egy József Attila-vers (“Íme, hát megleltem hazámat”) és Vörösmarty utolsó verssorai (“Véred megsűrűsödött, / Agyvelőd kiapadt…”).

Az alakzatok szövegszervező erővé válnak. A modern retorikai kutatásokat figyelembe véve az alakzatoknak számos funkciója van: a lényeget kiemeli; nyomósít; kompozíciós elvvé válhat; az író gondolkodásának velejárója; a szöveg zeneiségét befolyásolja.

   Az ellentétek végigkísérik Márai Halotti beszéd című versét: olykor éles szembeállítást fogalmazva meg (“de már”…), máskor meg a keserű száműzött sors egyes időszakait, “stációit” kifejezve (“még” – “már”). A vers keretét képező két-két sor, mely a régi magyar szövegemlékből, a Halotti beszédből való, – azonnal vált idősíkot, Márai jelen idejét mutatja be, a hazájuktól megfosztottak keserű tapasztalatait összegzi.

A költő a nemzeti, családi együttlét keserves megváltozását, a világban szétszórva élő magyar ember magányosságát), az ellentétet hangsúlyozva (a család együttléte – a hontalan magánya). A “még” és a “már” ellentétességét, az egymástól való eltávolodás fájó benső drámává válik Babitsot, Krúdyt, Vörösmartyt idézve.

 A költő kérdéseiben sok indulat, fájdalom, keserűség zsúfolódik össze. A versben az ellentétek szaporodnak, egymás után jönnek a keserű és komoly kérdések, a “még-ek” és a “már-ok”. Mindig felmerül az “ott”, a távoli haza és az “itt”, az idegen nagyvilág. Hátha a haza még erőre serkenti, de talán minden reménytelen.

A “még-ek” visszaszorulnak, szaporodnak a “már-ok”, több mindig a komorság, a reménytelenség, a tehetetlenség. Ezt az ismétléssel, a szórenddel, az azonos mondatszerkezettel stb. még erősíti. A verssorok elejére helyezett igékkel szól olvasóihoz, így akarja felrázni.