A magyar irodalom kiemelkedő alakja, elsősorban a gondolati líra terén hozott újat, de széles körű érdeklődése más mű nemekben is megnyilvánult. Ezen kívül kiemelkedő nyelvtehetségének köszönhetően ő volt a legkiválóbb műfordítónk is.

1883. november 26-án született Szekszárdon, nagy múltú értelmiségi családban, legidősebb gyermekként.
Apja Babits Mihály törvényszéki bíró, anyja Kelemen Auróra, akinek műveltsége, versszeretete és mély vallásossága a későbbiekben, nagyban befolyásolta a költő életét.
Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában, Pesten és Pécsett végezte.
A család jogásznak szánta, de 1901 szeptemberében magyar-francia szakos tanárjelöltnek iratkozott be a budapesti bölcsészkarra, amit később magyar-latinra cserélt. Négyesy László stílusgyakorlatain barátságot kötött Kosztolányival és Juhász Gyulával. Szakdolgozatát nyelvészeti témából írta.
1905-től kezdte tizenhárom éven át tartó tanári pályáját. Tanított Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten.
Versei 1904-től jelentek meg, öt költeménnyel szerepelt a modern magyar irodalom első reprezentatív kiadványában, az 1908-as nagyváradi Holnap antológiában.
Osvát meghívta a Nyugat szerzői közé, s haláláig a folyóirat munkatársa szerkesztő, főszerkesztő, tulajdonos maradt.
1919 márciusában egyetemi tanárrá nevezték ki. A tanácshatalom radikális intézkedései miatt visszavonult a közszerepléstől.
Az elszámoltatás éveiben, 1922-ig rendőri felügyelet alatt állt. 1921-ben feleségül vette Tanner Ilonát (akinek írói neve Török Sophie).
1929-től megindult a Baumgarten-alapítvány tevékenysége, melynek irodalmi főkurátora lett és levették a Nyugat címoldaláról Ignotus nevét, s főszerkesztőként Babits és Móricz jegyezte a lapot.
1934-ben egy rádióelőadás kapcsán figyeltek fel nehézlégzésére.
Az orvosi diagnózis a gégeszűkület okául daganatot állapított meg, a műtétet 1938. február 10.-én végezték el. Babits Beszélgető füzeteivel, írásban érintkezett környezetével.
Az átmeneti javulást követően állapota rosszabbodott.1941. augusztus 4.-én Budapesten a Siesta szanatóriumban halt meg.

A Jónás könyve 1938 terve már a műtét előtt készen volt, de csak azt követően vetette Babits papírra, ekkor némaságra ítélve beszélgető füzetein keresztül tartott kapcsolatot a külvilággal.
A Nyugat 1938, szeptemberi számában jelent meg először a Jónás könyve.
Történelmi háttere az Anschluss, Ausztria megszállása.
Babits Magyarország hasonló sorsától félt, és általában egész Európa pusztulásától.
A Beszélgető füzetekben írja: „a próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmasságaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?”
A húszas évek végétől a prófétaszerep egyre gyakrabban jelenik meg Babits költészetében; Jób, Dániel, Jeremiás alakja tűnik fel költeményeiben.
Jónás könyvében profetikus verseit folytatja.
A témát közvetlenül az Ószövetség hasonló könyvéből merítette Babits.
Néhány epikus mozzanat földuzzasztásától eltekintve legfőbb változtatása az, hogy míg a Bibliában Ninive népe a királlyal együtt megtér, addig nála ez a motívum elmarad.
A mű négy részes elbeszélő költemény, a bibliai történetbe rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt lírai önvallomás.
 Babits kívülről festette meg saját önarcképét, Jónást, de nem mindenben azonosította magát a mű főszereplőjével.
A küldetéstudat mellett jelen van az irónia és a groteszk humor is. Jókedvűen, a lehetőségekhez képest mosolyogva és nevetve írta meg a Jónás könyvét, tudjuk meg Illyés Gyula visszaemlékezéséből.
Kezdetben Jónás nem akart Ninivébe menni, el akart menekülni az Úr elől, ezért hajóra szállt. Jónás alakja komikus és szánalmas egyszerre, a hajóból is kidobták, amikor megtudták, hogy az Úr elől rejtőzködik.
Jónást tapasztalatai kényszerítik arra, hogy elmeneküljön az újabb feladat elől.
A feladat, a kötelesség nem vállalása büntetést von maga után, sőt fölborítja a világrendet is. A cet gyomrában groteszk alakként mutatja be a költő, amint ott üvölt és vonyít.
Ninivében nevetségesnek, esztelennek mutatja magát, pedig igyekszik teljesíteni küldetését, de az emberek csak kivetik és gúnyt űznek belőle (királyi palota).
Jónást miután testi-lelki gyötrelmek kényszerítették a prófétálásra, rájön, hogy nem térhet ki a prófétálás és a felelősségvállalás alól.
Jónás helyesen ismeri fel az Úr, az igazság és a közvetítő, azaz a próféta szoros egybetartozását. Azt azonban már nem látja, hogy a három tényező nem azonos fontosságú. Ebből fakad Jónás csalódása, így kudarcai után feldúltan menekül a sivatagba.
Babits története majdnem teljesen követi a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletekkel bővíti ki a történetet.
( pl.: tengeri vihar leírása, kínlódás három napon át a cethal gyomrában, ninivei vásár).
A leglényegesebb eltérés, hogy a bibliai történetben hallgatnak Jónás próféta szavára és maga a király hirdet böjtöt a városban, így menekülhetnek meg a niniveiek.
Babits művében nem hallgat a nép Jónásra, de a látomás mégsem teljesedik be.
Ebben a befejezésben ott van a remény, hogy az emberiség maradandó értékei túlélik a világ gonoszságát.
Jónás az Úrtól kéri számon, hogy miért nem történt meg a látomása. Jónás félreértése abból is fakad, hogy az igazságot azonosítja annak megvalósulásával.
Az Úr szavai, a szó tiéd, a fegyver az enyém, meghatározzák a próféták feladatkörét.
A prófétai szavak mégsem végződnek kudarccal, hiszen voltak olyanok, akik szívében Jónás szavai kicsíráztak.
Babits művének tanulsága, hogy a próféta nem menekülhet a kötelességei elől, nem hallgathat el, szólnia kell.
A költőnek nem volt könnyű prófétává válnia, mivel vívódott visszahúzódó természete és az erkölcsi kötelesség között.
A költemény ironikus és patetikus kettőssége végig jelen van a műben.
Rengeteg olyan szókapcsolat található benne, amely fokozza az iróniát, például: rühellé a prófétaságot, görcs hajósok.
A bibliai nyelv pedig a patetikusságot adja a műnek, a költő itt főként a nyelvi archaizmus eszközével él, például: fölkele, elbocsátá, üvölté, mené, csücsültem vala.
A versforma ehhez a kettős hangnemhez alkalmazkodik, egyenetlen hosszúságú, jambikus sorokból áll a költemény, gyakoriak a sorátlépések, a rímekre sem fordít különösebb gondot.

1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját. Az imában költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög.
A vers két nagy mondatból áll, az első hatsoros egységben a beteg költő a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, sorsának szétesése sodorja magával. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak,vagy én lettem, mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam, mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat, gátakat.”
A másik egység a következő húsz sor, amelyben bizakodik és bátran kíván megszólalni újra, de eközben a közeli halál tudata sürgeti, most már nem rest szolgaként, hanem fáradhatatlanul akarja követni Istent. „ Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.

Saját írás, ezért másolni tilos!