Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

 

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

 

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

 

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

 

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

 

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

 

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

 

Lager Heidenau, ®agubica fölött a hegyekben,

1944. július

 

Forrás: 

http://mek.oszk.hu/01000/01018/01018.pdf